Néhány hónappal ezelőtt, tavasz közepe táján az asztalomnál ülve, amikor még tollat is használtam,
a következő rajzocskát firkáltam a jegyzettömbre:
Két nappal később aztán belebotlottam az olasz Giorgio De Chirico
egyik festményébe, A gyermek agya címűbe. A művet 1923-ban
Yves Tanguy breton származású festő egy buszról megpillantotta Párizsban
a Paul Guillaume Galária kirakatában. Mindenáron meg akarta szerezni,
a mozgó járműről ugrott le, hogy közelebbről láthassa az egyébként André Breton
(a párizsi szürrealista csoport vezető alakja) tulajdonában levő képet.
Tanguy ennek az 1917-ben született képnek hatására kezdett el festeni.
Szóval rápillantottam a kép egyik reprójára:
A gyermek agya – De Chirico, 1917
A metafizikus párhuzamok tagadhatatlanok,
gyönyörűen belemagyaráztam a képet alkotó formák
és a mélázva lefirkantott rajzom közötti összefüggéseket.
A kilencvenes években persze rengeteg Chirico, Tanguy és
egyéb avantgárd alkotást nézegettem, és minden jel arra vall,
hogy mélyen a tudatalattiba tudnak ágyazódni ezek a
vizuális elemek. Ez a kép nem mellesleg Tanguyn keresztül Salvador
Dalira is nagy mértékben hatott 1926-ban.
Gondoltam megnézek néhány Chirico képet, hol vannak szánalmas agyszöveteimet átíró képi elemeim egyéb részei: az oszlopember alakja, a timpanonnal lezárt hármas árkád architektúrája, a sötéten lebegő égitest, a sakktábla-szerű négyzetháló és a megnyíló tér?
Hát például itt:
A nyugtalanító múzsák – Chirico, 1947 (1916-os eredeti újrafestése)
Égitesteket Chirico szinte egyáltalán nem festett,
de az alábbi késői képe hadd álljon itt kiegészítésül,
rajzom teljessé tétele érdekében:
A téren felkelő nap – Chirico, 1974
Úgy tűnik, habár nem volt ilyen célom,
a chiricoizmus vad rögeszmémmé vált.
Ha festő lennék, (ami nem vagyok),
igencsak nehezen tudnék tőle szabadulni.
Rabja vagyok…
További Chirico képek ITT.
